Az első bekezdés

Purcell úgy ment végig az első fedélzeten, hogy lehetőleg nem is nézett az emberekre. Valahányszor megfordult közöttük, szégyellte magát, hogy olyan jól táplált és jól öltözött. A hajó orra felé tartott, s kihajolt a korláton. A tajték szép bajuszt rajzolt az orrtőke két oldalára. A Blossom szinte falta a távolságot.

Robert Merle - A sziget

A délnyugati vidék egy gazdag családjában, késő éjféli órán, gyermek született. A fiatal anya mély kábulatban, lehunyt szemmel feküdt, de mikor felhangzott az újszülött első halk, panaszos sírása, nyugtalanul mozgolódni kezdett az ágyban. Ajka  suttogot valamit, és szinte gyermekien lágy vonású, sápadt arca eltorzult a türelmetlen szenvedéstől, mint az elkényeztetett gyermeké, aki szokatlan fájdalmat kénytelen elviselni.

Vlagyimir Korolenko - A vak muzsikus

Rajta, készülődj, ma reggel elindulunk - mondta a Medve, amikor visszatért a házba. A feleségéhez, Antilophoz beszélt. - Süt a nap. Azt hiszem, egy ideig most nem fog esni. El kell mennünk meglátogatni azt a nővéredet, aki a Daru néppel él, és az messze van innen. Gyerünk, szedd össze a holmid, tedd be a kisbabát az úti bölcsőbe, csomagolj egy pár napra való élelmet - szárított húst és szárított halat és makklisztet. Hosszú az út innen a Darvak falujáig. Gyere, Róka Fiúcska, készülődj. Induljunk.

"Eljöttem hozzád, Orsolya."
- Már vártalak.
"Apám megszakított minden régi kapcsolatot. Anyámmal együtt meggyűlölte ezt a várost is. Tisztelnem kellett az érzelmeiket."
- Nekem rendszeresen írt apád, úgyhogy tudok egyet-mást rólatok.
"Te kivétel vagy, Orsolya, ezért is jöttem hozzád. Te talán ismered a teljes igazságot."
- Mit szeretnél megtudni?
"Az igazságot anyámról. Nemrégen levelet kaptam egy bizonyos Papadopol örököseitől."
- A kedves Alexis ... Meghalt ő is ...
"Két festményt hagyott reám, anyám képeit; engem ábrázolt meg az öcsémet. Néztem a képeket és megértettem, hogy talán mégsem ismerem az igazságot. Apám nyilván elfogult volt. A kép annyi vágyódást és szomorúságot fejezett ki, lehetetlen, hogy az, aki festette, ne szeretett volna bennünket."

A Taurusz sziklás lejtői a Földközi-tenger partjától nem messze kezdődnek, és lépcsőzetesen emelkednek a járhatatlan csúcsok felé. A fehéren tajtékzó tenger fölött fehér felhők gomolyognak. Az agyagos partvidék egészen sík. A fénylő, dús agyag akár az eleven hús. Törökország belseje felé haladva, még órákon át érezzük a tenger, a sós végtelen átható illatát.

Ó, kik szűk ösvényt jártok itt
hevülten, ítéletnapig!
Hűségben él, ki fohászkodik:
"Kamakurai Buddha!"

Kamakurai Buddha

A fiú a városi rendelet ellenére a Zamzamah csövén lovagolt a Lahorei Múzeum épületével szemben, amelyet a bennszülöttek csak a Csodák Házának neveztek. Akié a Zamzamah, a "tűzokádó sárkány", azé Pandzsáb, az Öt Folyó vidéke - mert a hatalmas, zöldesbarna ágyúcső a hódító hatalmát jelképezi.

Én, kérem, macska vagyok. Nevem még nincsen. Sejtelmem sincs, hogy jöttem a világra. Csupáncsak valami sötét, csatakos helyen felhangzó nyávogásra, a tulajdon nyávogásomra emlékszem. Ekkor láttam meg az emberi lényt. Mi több - mint később megtudtam -, abból is a legkomiszabb fajtát: a kosztos diákot. Ezek - mondják - olykor elkapnak, megfőznek és megesznek  bennünket, macskákat. Akkoriban  azonban  egyáltalán  nem gondolkoztam  még,  ezért különösebb félelmet sem éreztem. Csak valami lágy ringatózás kelt bennem, mikor a tenyerére emelt. Ennek csillapodtán megpillantottam az arcát. Nos, szemügyre vehettem hát ezt az úgynevezett embert. Az egykori kínos benyomás máig megmaradt bennem.

Csieko észrevette, hogy az öreg juharfa törzsén kinyíltak az ibolyák. "Ó, hát kinyílnak idén is"  - gondolta; így köszöntötte a zsenge tavaszt.

Hangtalanul fúj a szél, áttelepszik a hajnali rétegekre, beférkőzik a neszekbe, lesikálja értelmezésük lehetőségét.

Néhány év óta a Kobatake faluban lakó Sidzuma Sigemacu úgy érezte, hogy unokahúga, Jaszuko, súlyos teher a lelkén. S egyre inkább olyan érzése volt, hogy nemcsak ebben a néhány évben, de a jövőben is viselnie kell azt a már-már kimondhatatlan lelki terhet. Mintha  sokszoros tartozást vállalt volna magára. S ennek az oka abból az egyértelműnek tűnő helyzetből fakadt, hogy Jaszukónak kilátása sincs házasságra. Azt rebesgették, hogy a háború vége felé Jaszuko Hirosima városában dolgozott, munkaszolgálaton a Második Középiskola munkaszolgálatos egységének konyháján. Ennek alapján mondják Kobatake lakói, Hirosimától több mint százhatvan kilométerre keletre, hogy a lány sugárbetegségben szenved. Azt beszélik, hogy Sigemacu és felesége szándékosan titkolja a tényt. Emiatt kilátástalan a lány házassága. Bárki jött a faluba, hogy a szomszédoknál a házasság lehetősége felől érdeklődjék, amikor meghallotta a rémhírt, mindjárt tartózkodóbb lett, és végül félbehagyta a beszélgetést.

Az 1824. esztendő utolsó operabálján több maszknak föltűnt szépségével egy fiatal ember, amint a folyosókon és az előcsarnokban föl-alá bolyongott. A magatartása arra vallott, hogy nőt keres, akit előre nem látott körülmények otthon késleltetnek. Ennek a hol sietős, hol hanyag járásmódnak a titkát csupán vén anyókák meg némely kiérdemesült léhűtők ismerik. Ezen az óriási találkahelyen a tömeg nemigen figyeli a tömeget; az érdeklődést szenvedélyek fűtik, még a tétlenség is tevékeny. Az ifjú arszlán figyelmét annyira lekötötte az izgatott keresés, hogy észre sem vette a sikert, amit aratott: egyik-másik álarcos  gúnyosan  álmélkodó fölkiáltását, a komoly csodálat jeleit, a csípős lazzókat, a legérdekesebb bókokat -  mindebből nem látott, nem hallott semmit.